Krónikus beteg. Régóta az, az idejét sem tudja, hogy mióta. Talán már nem is akarja tudni: nem vágyik emlékezni az azelőttre, nem bírná elviselni az éles kontrasztot. Beletörődött már a betegségébe, s közönnyel nyugtázza annak gyógyíthatatlan voltát. Ez utóbbi jelzőnek, vagyis betegsége attribútumának hivatalos közlése nem fog megtörténni, de hát bizonyos egyértelmű dolgoknak nincs is ilyesmire szükségük.

Minek fecsérelni az időt annak a megfogalmazására, amit úgyis mindenki tud?

Rég lemondtak róla. Rég lemondott magáról. A rég előttire pedig nem akar emlékezni. Az elhibázott bevágások, a gyűlölettel szúrt sebek, az arcot arctalanná torzító karcolások nem gyógyulnak, nem forradnak. Csak mélyülnek és terjednek. Csak gyengítik és ellehetetlenítik a szervezetét.

Valamiféle tüneti kezelés persze még zajlik. Az ápolók teszik a dolgukat: néha ablakot nyitnak, néha aszpirint csúsztatnak – ki tudja, hogy – a zárt ajkak közé. Néha igyekeznek elállítani a váratlanul – ki tudja, honnan – eleredő vérzést. (A vérzés a szívéből ered, ám a beteg úgy gondolja, hogy teljesen felesleges ezt a külvilág tudtára adnia. Úgysem tehet ellene senki semmit: szívének vérzése saját akaratából ered el és szűnik meg.) Emellett ágyneműt cserélnek és megpofozgatják a párnáját, hogy kényelmesebben érezze magát. De hogyan is érezhetné magát kényelmesen egy önmagáról teljesen lemondó beteg?

Számára már csak a közöny lehet az egyetlen élhető állapot. Közönyösen várja hát azt. Azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik.

(Ha a beteglapra pillantunk, leolvashatjuk a beteg lágyan hangzó ötbetűs nevét. Mintha azért született volna, hogy egyensúlyozza a sötét erőket, hogy magában hordozza a lüktető élet és a fény ígéretét. Ki tudja, mi történhetett, ami miatt végül mégis ide jutott?)

Aztán váratlanul mégis fordul a kocka. A szíve nagyot dobban, és ő gyorsan odakap a kezével, mintha óvni akarná, nehogy kiugorjon a helyéről. Euforikus érzés ez, nem félelmetes: a kihunytnak hitt remény pislákoló szikrája. Úgy tűnik, a beteg immunrendszere mégis küzdeni akar az életben maradásért.

Demokrácia. Egyenlőség. Méltányosság. Igazságosság. Szabadság. Élethez való jog. Ilyen tartalmak áramolnak az idegrendszerén keresztül. A vére szó szerint felpezsdül, a tüdeje nagyra tágul a mélyen beszívott levegőtől.

A beteg hosszú idő óta először ül fel az ágyában. Az ápoló épp néhány perce tárta ki az ablakot, amin keresztül ő most a virágzó fákat bámulja. Érzem az illatukat! – kiált fel mosolyogva, ki tudja, mióta először. Az ápoló álmélkodva és gyanakodva figyeli, visszamosolyog, megigazítja a párnáját, ami neki most különösen jólesik.

Mégis van remény! – sóhajt fel, miután egyedül marad a szobában. Talán most mégis beforrnak a sebei, a végtelenül mélyre vájt repedései, bőre pedig kisimul, egyenletessé válik!

Demokrácia. Ízlelgeti a szót. A szervezete is ezt akarja. Ő is ezt akarja. Mindenki ezt akarja. Mert a demokrácia begyógyítja az elhibázott bevágásokat, a gyűlölettel szúrt sebeket, az arcot arctalanná torzító karcolásokat. A demokrácia kiegyenlíti az egyenetlen felületeket.

De psszt! Úgy tűnik, mindez mégiscsak kábulat. Csupán a magas láz okozta hallucinációja vezeti félre. Nem más, mint elméjének fantáziálása, amelyet áthatolhatatlan fal választ el a megvalósulástól. Rettegve tapogatja sebeit: még fokozottabban mélyülnek és terjednek, mint eddig. Érzi, hogy így van, tudata kitisztult, már nem képzelődik.

A repedések, a sebek végérvényesen szakadékokká, az egyenlőtlenségek kiegyenlíthetetlenné váltak.

Valójában nincs demokrácia. Nem is lesz soha, a gyógyító, jobbító fajta legalábbis biztosan nem. Az, amelyik egyaránt jár szabadsággal és felelősséggel. Az, amelyik egyaránt jár az egészség visszanyerésével és megőrzésével. A vágy, az álmodozás ehhez irtó kevés, tettekre és merészségre lenne szükség, ám immunrendszere becsapta, hiszen már rég feladta a harcot. És igazából ezt ő is jól tudja.

A beteg, a gyógyíthatatlan beteg izzadt, keshedt testével visszahanyatlik az ágyába. A tüneti kezeléssel még sokáig húzhatja, de az már nem élet, akárhogy is nézzük.

kép: pixabay.com