– Tudod, én nem bírom azokat, akik folyton az elfogadásról, nyitottságról, az egyenlőségről, a sokféleségről, meg az ezeket magában foglaló demokráciáról csacsognak.
– Nem találod fontosnak ezeket a dolgokat?
– Ezek a dolgok elméletiek. Tényleg bájos témák, amelyekről hosszasan lehet értekezni, de a valóságban nem működnek.
– Tehát azt gondolod, hogy nincsenek elfogadó, nyitott, sokféleséget értékelő emberek?
– Őszintén? Igen, azt gondolom. A lehető legjobb eset az, ha valaki kíváncsi és az átlagosnál kevésbé ítélkező. Ha ez a kettő megvan valakiben, az már baromi jó. Csak hát viszonylag kevés emberben van meg…
– De hát annyi fontos téma került mostanában a felszínre, annyi kényes dologról kezdtünk el végre beszélgetni! Szerintem ez nagyon jó. Én abszolút bizakodó vagyok, úgy érzem, pozitív irányba billentünk el. Az emberek igenis igénylik az elfogadóbb, demokratikusabb közeget.
– Igénylik, hát hogyne. Csakhogy ebben a fene nagy elfogadásban mégis állandóan baszogatják egymást.
– Mondd, mégis mi bajod van neked a demokratikus rendszerekkel?
– Az égadta világon semmi bajom velük azon kívül, hogy a mai tébolyult világban semmi keresnivalójuk nincs.
– Szerintem meg csakis ezeknek van keresnivalójuk a mai világban. Csak a demokratikus berendezkedés képes alkalmazkodni azokhoz a társadalmi folyamatokhoz, amelyek akkor is visszafordíthatatlanul lezajlanak, ha egyesek húzogatják az orrukat, meg hüledeznek, hogy hova jutottunk, és azt hiszik, hogy ha beszűkítik a kereteket, akkor megakadályozhatják az apokalipszist (mert nyilván afelé tartunk…). De tudod, szerintem az van, hogy ha ezeket az intenzív folyamatokat szűkebb mederbe terelik, még inkább felduzzadnak és felerősödnek, és egyszer csak kontrollálhatatlan robajjal fogják áttörni a gátakat.
– Te menthetetlenül idealista vagy!
– Hála égnek! Még csak az kéne, hogy egy magadfajta jól megmentsen! De mégis mi bajod az idealistákkal? Várj, tudom: semmi keresnivalójuk a mai tébolyult világban.
– Valahogy így. Egészen okos idealista vagy. Talán még menthető.
– Te irigyled az idealistákat! Mert az idealisták még tudnak hinni abban, hogy jóra fordulnak a dolgok, még érdekli őket az emberiség sorsa. Az idealisták még bíznak az emberi fejlődésben.
– Óh, hogy nekem mennyire ismerős a tökéletes társadalmi rendszerekben hívő idealisták bájosan naiv narratívája! És mennyire iszonyúan unom! Ha igazi demokrácia lenne, ez nem fordulhatna elő! Az igazi demokráciában mindenki meghozhatná a saját döntéseit! Mostanában folyton ilyesmiket pampognak körülöttem. De az igazság az, hogy az emberek túl hülyék a demokráciához. A demokrácia sokkal nagyobb aktivitást, önállóságot, felelősséget követel, mint amihez a legtöbben szokva vannak. Szerinted hányan képesek meghozni a saját döntéseiket? Hányan képesek belevájni magukat az önismeret – néha pokoli – bugyraiba, hogy felismerhessék a saját igényeiket, vágyaikat, amelyek alapján – vagy legalábbis amiket számításba véve – határoznak a következő lépéseikről? Hányan képesek kritikusan és észszerűen gondolkodni, és észlelni, ha valami vagy valaki teljesen manipulálja őket? Hányan képesek nyitottan fordulni mások felé? Hányan képesek végighallgatni az övéktől eltérő gondolatokat? Szerinted hogyan lenne képes létezni egy többek között szabadságon és elfogadáson alapuló rendszerben az, aki konkrétan a halálát kívánja annak, akinek a szemszíne nem tetszik neki? Ezek a kérdések feleslegesek, hiszen mindketten tudjuk a válaszokat. Nem, a többségnek nem menne a demokrácia. Túl éretlenek vagyunk ahhoz, hogy – még ha lehetőségünk lenne is rá – egy olyan érett demokratikus rendszert teremtsünk meg, amilyen után oly veszettül és reménytelenül sóvárgunk, és amilyenről a politikusok is csak – ugyan olykor egészen ékesen – prédikálnak, de amilyet megvalósítani már nem tudnak vagy nem akarnak. Ráadásul ti, idealisták teljesen hisztek abban, hogy a demokrácia a legjobbat hozza ki az emberekből. Számotokra egyértelmű, hogy minden valódi demokráciában létező ember képes élni a lehetőségeivel, valamint képes aktívan és felelősen hozzátenni a magáét a társadalom működéséhez. Csakhogy ez csupán egy nagyon szűk rétegre igaz. A legtöbben vagy nem tudnának mit kezdeni az általuk vágyott demokrácia nyújtotta plusz lehetőségekkel, vagy egyenesen visszaélnének a szabadabb léttel, ráadásul nem bírnák el az önállósággal járó plusz felelősséget sem. A mai tébolyult világban meg fokozottan nem működne az áhított demokrácia: manapság sok ember totál behülyült, képtelen gondolkodni, illetve a helyzeteket racionálisan felmérni.
– Te tényleg menthetetlen vagy! Ha mindenki úgy gondolkodna, ahogyan te, akkor a világ tényleg nagyon szar hely lenne. Megérdemelnéd, hogy egy rohadt diktatúrában élj, ahol engedély nélkül még levegőt sem vehetnél!
– Láttad Az öldöklés istene című filmet?
– Igen, jó film.
– Valóban az. A végén az egyik apa a következőt mondja annak a nőnek, akinek a fiával verekedésbe kezdett az ő fia: „Tudja, a pasik az érzéki, bolond hormonbombákat bírják. A világ őrizői, akik azt hangoztatják, hogy mindenki fontos, azok nem jönnek be.” És tudod, szerintem ez tényleg így van. Ti, idealisták, végtelenül unalmasok vagytok, vagy ha nem, akkor meg kétszínűek. Az utóbbi verzió persze izgalmas, de néha gyomorforgató.
– Aha. És tudod, mit mondott Dürrenmatt? Azt, hogy „Sohasem szabad felhagynunk azzal, hogy olyannak képzeljük el a világot, ahogyan a legértelmesebb lenne.”
– Ja, hát elképzelni, azt lehet, az egy jó játék. Egészen addig, amíg a játékos el nem hiszi, hogy ez meg is valósulhat.
– Annyira negatív vagy!
– És? Az annyira negatívak már nem férnek bele a te demokratikus kereteidbe?
Nem mindenki mehet...
kép: unsplash.com/ Alex King
