Nem lehet, hogy a középszerűség egyik legkifejezőbb megnyilvánulása a középszerűség elől való menekülés?
Kiszakadhat-e a középszerűség szürke, monoton hálójából az, akinek legfőbb motivációja a középszerűségtől való rettegés?
Mért ne szakadhatna ki? Hiszen a középszerűségtől rettegőt elképesztő hajtóerő löki kifelé ebből a fojtogató hálóból. Egy idő után óriási küzdelmek eredményeként verejtékes munkával építgeti várát immár az átszakított hálón túl. Egy felsőbbrendű közegben, amelyben csak az igazán különlegeseknek van helye. Folyamatosan szépítgeti, toldja egyre gyarapodó birodalmát, és minden egyes új mozdulattal erősödik a magabiztossága. Legalábbis így érzi. Legalábbis azt hiszi, hogy így érzi. Legalábbis el akarja hinni, hogy így érzi.
De akkor miért fojtogat megint az a rohadt háló? A középszerűség hálója? – teszi fel a kérdést némán. – Ez csak látomás! Itt a váram, itt a birodalmam. Nem vagyok középszerű! Nem lehetek középszerű…
Te csakis középszerű lehetsz. – szólal meg ekkor valami egészen mélyről.
A birodalma közepén álló rettegő pedig megremeg.
Nem hallgattál rám. Még akkor sem, amikor már ordítottam. Sőt, minél inkább üvöltöttem, annál inkább belevesztél palotád alakítgatásába. Várj azzal az átkozott váraddal! Kiáltottam. Ám te a vesztedbe rohantál. Nem érted? Dehogynem érted!
A duzzadó egódra hallgattál, nem a lelkedre.
Én a lelked vagyok, és attól, hogy próbálsz elnyomni, attól, hogy a hájas, dagadt egód hetykén rám telepszik, még nem semmisülök meg. Megfeledkeztél arról, hogy én vagyok az, aki a lényedből nem fog megsemmisülni még azután sem? Mindegy, ez már egy másik téma, most inkább hagyjuk.
A lényeg, hogy nem mersz lepaktálni velem. Nem mersz szembenézni a bennem rejlő tömény tartalommal. Félsz a lelkedtől, vagyis félsz önmagadtól. Félsz az érzéseidtől, a vágyaidtól, a benned megbújó pozitív és negatív ősi erőktől. Pedig valójából akkor lennél önmagad, ha mindezt megismernéd. És akkor válnál igazán különlegessé, ha önmagad lennél. Tudod, akkor érzenéd azt, hogy élsz. És aki igazán él, annak eszébe sem jut a középszerűség gondolata. Tudod, kinek jut eszébe? Aki unatkozik. Vagyis unja magát. De csak az képes unni magát, aki nem foglalkozik a lelkével.
A lélek sosem unalmas. Az ember az, aki a lelke nélkül unalmassá válik. Unalmában pedig felszínes célokat talál ki. Mint például te azt, hogy nem leszel középszerű. Unalmadban az egódat tömöd, miközben valódi egyéniséged ijesztően zsugorodik. Te nem azért kezdesz bele a dolgokba, mert hajt a kíváncsiság, a tudásvágy, a szenvedély, nem azért, mert meg akarod fejteni legtitkosabb titkukat, hanem azért, mert menekülsz a középszerűség elől. Nem tudsz koncentrálni, nem merülsz el semmiben, mert a kapacitásodat leköti a csak nehogy középszerű legyek gondolat. De ez méreg, olyan, amely valójában lebénít, amely megfoszt a mélységtől, az igazi élményektől, az élet megélésének képességétől. Sodor a kiégés, a felszínesség felé, és te nem érted. Nem akarod érteni, hogy miért nem működik ez az egész. Állsz csodálkozva a végtelen térben, a palotád jéghideg padlóján, és már ordítani sem tudsz, annyira fojtogat a háló. A középszerűség hálója.
A középszerűség gondolata uralja az életedet, határozza meg a lépéseidet, jól tudod ezt. És mégsem mered magadnak bevallani, hogy olyan végtelenül és talán visszavonhatatlanul középszerű vagy?
A birodalma közepén álló rettegő remeg. Nem, valójában az egész birodalom remeg, a palota falai repednek, milliónyi hajszálrepedés hálózza be a rettegő világát. Nem a középszerű, hanem a visszavonhatatlanul szó az, amelytől remegése intenzívebbé vált.
A lélek közben kifújja magát, félrelöki a pöffeszkedő, túlsúlyos egót, s kényelmesen kinyújtózva reménykedik, hogy ezúttal talán nem hiábavaló a próbálkozása. Hiszen jár még egy utolsó esély, még épülhet valami a romok helyén. Még épülhet valami igazi.
képek: felső: pixabay.com, alsó: unsplash.com/ Xan Griffin
