Valeria Luiselli (1983), az USÁ-ban élő mexikói író Elveszett gyerekek archívuma című regénye (eredeti megjelenés: 2019, magyar megjelenés: 2020) világszerte óriási népszerűségnek örvend, illetve rengeteg díjat nyert és nyer folyamatosan, teljesen jogosan és megérdemelten.

Aki elolvassa ezt az 500 oldalas művet, érzi, hogy – ugyan önéletrajzi elemek is fellelhetők benne – óriási kutatómunka áll mögötte. Ráadásul érzelmileg is megterhelő lehetett az írói folyamat, hiszen Luiselli kényes történelmi és aktuális témákhoz nyúl, amelyekhez mexikói származása miatt is érzékenyebben viszonyul, mint sok más amerikai.

Az író korábban önkéntes spanyol-angol fordítóként segített a mexikói-amerikai határon átszökött gyerekek tárgyalásain. Tapasztalataiból 2017-ben megírta a Tell Me How It Ends: An Essay in 40 Question című esszéjét. Az Elveszett gyerekek archívuma részben ennek az irodalmi párja.

De miről is szól tulajdonképpen a regény? Nehéz megfogalmazni, sőt pontosan nem is lehet, mivel egy rendkívül sokrétű műről van szó. Mégis, leegyszerűsítve a dolgot: a történések három szálon futnak, három, egymással szorosan összefüggő szálon. Mindhárom történeti szál egy sajátos visszhang. Visszhangjai – ugyanannak a – valaminek, ami ugyan régen elmúlt, mégis erősen jelen van ma is.

Legelőször egy középosztálybeli new york-i család életébe nyerünk betekintést. A család tagjai: a férfi, a férfi tízéves fia, a nő, a nő ötéves lánya. A felnőttek néhány éve alkotnak egy párt. Kollégák voltak egy közös projektben: az volt a feladatuk, hogy többekkel együtt dokumentálják New York tipikus hangjait. A család nyáron egy nagy road tripre indul az apa új munkaprojektje miatt, amelynek végső állomása Arizona déli része. Ott éltek az utolsó csirikava apacsok, és a férfit ők érdeklik, az ő történetük fontos helyszíneit akarja végigjárni, s ezeken az állomásokon minél többféle hangot dokumentálni.

„Azt mondta, Cochise törzsfőnök, Geromino, és a csirikavák érdeklik, mert ők voltak az utolsó szabad népek legutolsó apacs vezetői az amerikai kontinensen – morális, politikai és fegyveres értelemben is –, akik utolsóként adták meg magukat.„

A családi vonal mellett – amelyben megjelennek az amerikai átlagember problémái: egészségbiztosítás, adóbevallás, megélhetés, párkapcsolatok, család – a második történeti szál tehát a csirikava indiánoké, akikről sokat mesél az apa a gyerekeknek (és ezáltal az olvasónak is).  Az anyát – aki mexikói születésű – viszont sokkal inkább izgatja a közép-amerikai országokból kíséret nélkül érkező gyerekek sorsa, az a terve, hogy az ő krízishelyzetükről készít el egy hangdokumentációt. Az USÁ-ba menekülő gyerekeké a harmadik történeti szál.

„Csak az elmúlt hat-hét hónapban több mint nyolcvanezer, Mexikóból és a közép-amerikai északi háromszögből, de főleg az utóbbiból, okmányok nélkül érkezett gyereket tartottak fogva az USA déli határán. Ezek a gyerekek kivétel nélkül az elmondhatatlan bántalmazás és a rendszerszintű erőszak körülményei közül menekültek, olyan országokból, ahol a bandák államot hoztak létre az államban, megkaparintották a hatalmat, és kisajátították a törvénykezést. A gyerekek azért jöttek az Egyesült Államokba, mert védelmet keresnek, az anyjukat, apjukat vagy más hozzátartozójukat keresik, akik korábban vándoroltak be, és talán befogadják őket. Nem az Amerikai Álmot keresik, ahogy a narratíva tartja. A mindennapos rémálomból keresnek kiutat.”

A család egyre kietlenebb, egyre sivárabb, egyre idegenebb és elhagyatottabb vidékeken halad keresztül, egyre közelednek az USA délnyugati része felé, a forró sivatag, illetve annak közelében fekvő Chiricahua/Csirikava-hegység (Chiricahua Mountains) felé. Oda, ahol egymásba torkollik a menekült gyerekek, a csirikavák és az utazó new york-i család története.

A történéseket részben az anya, részben a tízéves fiú szemszögéből olvashatjuk, illetve van egy harmadik, E/3. személyű elbeszélői hang is. Az anya hangneme higgadt, távolságtartó. Korrekten, precízen fogalmaz, átlátja és érzi a dolgokat, mégis mintha egy kicsit kívülálló lenne. Kívülálló az USÁ-ban, kívülálló a szülőföldjén, ahonnan rég eljött, és nem beszéli ősei indiánnyelvét, kívülálló a párkapcsolatában: a férfi az út alatt szinte minden idejét a projektjének szenteli. Sok mindenben bizonytalan, sok mindenre nem leli a választ. A fiú hangneme sokkal közvetlenebb, ő – ahogy minden gyerek – a jelenben él, a családjának tagjaként, a húgának bátyjaként, és minden nagyon érdekli, amit lát, hall, mindenbe bevonódik, mindent maximálisan magába szív. Az apacsok történetét. A menekült gyerekek sorsát. A szülei feszült beszélgetéseit. Az autóban hallgatott zenéket, hangoskönyveket, híreket. A harmadik elbeszélői hang igazi kifinomult, szépírói hangnem, ugyanakkor ezen szólalnak meg a legkegyetlenebb, legembertelenebb részek: ez meséli el az Egyesült Államok felé tartó gyerekek útját.

Azt hiszem, Valeria Luiselli zsenialitása ebben a sokféleségben rejlik: abban, hogy ez a többféle, önmagában is színvonalas írói stílus nagyon is jól működik egy művön belül. Ezen kívül abban, hogy profi és emberi módon ragadja meg a menekülő gyerekek történeteit, nem az ő szájukba adva azokat, és nem úgy, ahogy szenzációéhes médiások teszik. Ezek ugyan fiktív történetekként jelennek meg, de folyamatosan eszünkbe jut: nem Luiselli fantáziájának szüleményei, sajnos.

A regényben kiemelkedő szerepe van a hangoknak: a rögzített hangoknak (szülők volt és jelenlegi munkái) és visszhangoknak. Tulajdonképpen az egész mű megszámlálhatatlanul sok visszhang keveredése, egymásra rezonálása, összhangja, egymásba mosódása. Ott vannak az előbbiekben említett elbeszélői hangok. Az apacsok – elsősorban az apa által – visszhangzó történetei. A felnőttek által használt kifejezések folyamatos ismétlődései a gyerekek részéről. Az autóban elhangzó hírek, amelyek leginkább az aktuális menekültválságról szólnak. Az autóban hallgatott zenék, irodalmi hangoskönyvek, amelyek valamilyen útról szólnak. Az egész regényben visszhangzó irodalmi művek tömkelege (allúziók, amelyekről az író ír is a könyv végén), amelyek szereplői szintén úton vannak. Ráadásul olyan természeti helyek is megjelennek, ahol különösen tiszták a visszhangok (pl.: A Chiricahua-hegységben található Visszhang-kanyon). És ott vannak persze New York hangjai is (a városban kb. 800 nyelvet beszélnek!).

„A visszhangok leltára nem elveszett hangok gyűjteménye – ilyesmi lehetetlen is volna –, hanem olyan hangoké, amelyek jelen voltak a felvétel idején, és amelyek, mikor meghallgatjuk őket, emlékeztetnek azokra, akik elvesztek.”

Az Elveszett gyerekek archívuma egyáltalán nem könnyű olvasmány, sem mentális, sem érzelmi szempontból nem az. Tényleg rendkívül sokrétű, inger – és információgazdag azok számára, akik nem jártasak az USA történelmében, irodalmában és földrajzában (én nem vagyok az), de épp ezért ez az előnye is, hiszen nagyon sokat tud adni. Emellett egyre súlyosabbá válnak a lapok, egyre inkább igénybe veszi az olvasó érzelmi kapacitását is. Akadnak benne olyan részek, amelyek olvasása közben már a könnyek sem jönnek, csak a gyomor émelyeg, méghozzá nagyon.

Ez a regény fontos és kényes témákat feszeget, olyanokat, amelyekről még mindig nem esik elég, és különösen elég minőségi szó. Azonban hiába rázzuk meg a vállunkat, és mondjuk, hogy ugyan, ezek az USA problémái, mert ez nem igaz. Ezek ugyanis valójában az egész világot érintő problémák. Ráadásul – ahogy már volt szó erről – nem csupán a menekültválságról és az őslakosságról, hanem az átlagembereket érintő mindennapi témákról is szól. Ezért is ajánlom mindenkinek, nagyon érdemes rászánni az időt és koncentrációt.

Végezetül még néhány idézet a könyvből:

"Rájöttem, hogy a férjem és én most hallottuk egymást először nevetni. Mármint a mélyebb nevetésünket – szabadon engedett, béklyóból szabadult nevetést, teljes és röhejes nevetést. Talán senki nem ismer minket igazán, ha nem tudja, hogyan nevetünk."

"Azt hiszem, a szavaknak, ha időszerűek, és megfelelő sorrendben vannak, visszfényük lehet. Mikor az ember ilyen szavakat olvas egy könyvben, gyönyörű szavakat, akkor erőteljes, bár futó érzelmek fogják el. És azt is tudja, hogy hamarosan elmúlik: a fogalom is, amit épp a magáévá tett, és az érzelem is, amit előhozott. Akkor jön az, hogy birtokolni akarja ezt a furcsa, illanó visszfényt, és megkapaszkodni ebben az érzelemben. Úgyhogy az ember újraolvas, aláhúz, és talán még memorizálja is a szavakat, vagy leírja őket valahová ­– egy jegyzetfüzetbe, egy szalvétára, a kezére."

"Azt hiszem, a kényelmes narratíva mindig az lehetett, hogy az erősebb nemzetek által szisztematikusan kihasznált nemzeteket senki földjeként, barbár perifériaként ábrázolták, ami a maga káoszával és barnaságával fenyegeti a civilizált fehér békét. Csak egy ilyen narratíva tudja igazolni a több évtizedes mocskos háborút, az intervenciós politikát és az erkölcsi és kulturális felsőbbrendűség általános illúzióját, ami a világ gazdasági és fegyveres hatalmait jellemzi."

"Valahol olvastam, bár nem emlékszem, hol, hogy a kitelepítés úgy viszonyul a kitoloncoláshoz, mint a szex a nemi erőszakhoz. Ha manapság kitoloncolnak egy „illegális” bevándorlót, akkor az írásos történelem szerint az illetőt „kitelepítették”."

"És Ma, talán hogy oldja a csendet, elmondta, hogy a mexikóiak a fehér amerikaiakat hueróknak nevezték, ami vagy „üreset” jelentett, vagy „színtelent” (még ma is güeróknak hívják őket). És a mexikói indiánok, mint Ma nagymamája és az ősei, a fehér amerikaiakat borradóknak hívták, ami „kitörölt népet” jelentett. Ahogy Mát hallgattam, azon gondolkodtam, hogy kik voltak tulajdonképpen borradóbbak, kitöröltebbek, az apacsok, akikről Pa beszélt folyton, de akiket sehol nem láttunk, a mexikóiak vagy a fehérszemek, és mit jelent igazából a borrado, és ki törölt ki kit honnan."

"A lány megtölti a kocsiban a teret a mackószuszogása melegével, és a hátsó ülésről beszél hozzánk… Aztán egész hirtelen, talán mert belefáradt, hogy a világon van, elhalkul, kinéz az ablakon, és nem szól többet. Talán ezekben a messzire nyúló pillanatokban történik, amikor a gyerekeink némán találkoznak a világgal, hogy eltávolodnak tőlünk, és lassan elérhetetlenné válnak. Maradj továbbra is kislány, gondolom, de nem mondom ki. A lány kinéz az ablakon, és ásít. Nem tudom, mire gondol, mit tud, és mit nem tud. Nem tudom, ugyanazt a világot látja-e, mint mi. A nap ereszkedik, és Oklahoma brutális, szinte holdbéli tája a végtelenbe nyúlik. Mindig védd meg magad ettől az üres, elbaszott világtól, akarom mondani neki; takard el a hüvelykujjaddal. De persze ebből se mondok ki semmit. "

Chiricahua-hegység, Arizona

képek: felső: saját, alsó: commons.wikimedia.org