Terapeuta: Bökje ki nyugodtan! Higgye el, kifejezetten vágyom arra, hogy valaki átlépje az ingerküszöbömet. Szeretnék már végre igazán meglepődni, de tudja, mostanában az az érzésem, hogy a pácienseim összesúgnak a hátam mögött, és ugyanazokkal a problémákkal hozakodnak elő. Magány, elmúlás, szeretethiány… Nagyon tudnám díjazni, ha valakitől valami egészen szokatlant hallanék végre, ugyanis is így veszélyben forog a szakmai fejlődésem.

Páciens: Nézze doktor úr, én olyan zavarban vagyok…

Terapeuta: Jaj kedves! Azért ennyire ne aggódjon az én szakmai helyzetemért.

Páciens: Mármint én igazán nagyon zavarban vagyok.

Terapeuta: De hiszen ez az első ülésen egyáltalán nem szokatlan. De ezért se aggódjon, ez még csak az első ülés első néhány perce, szóval van még ideje arra, hogy valami szokatlant meséljen nekem.

Páciens: Azt hiszem, nem érti. Szóval az van, hogy én igazából mindig zavarban vagyok. Folyton folyvást zavarba jövök: a lehető legegyszerűbb dolgoktól, legapróbb változásoktól is.

Terapeuta: Áh, valóban? Szóval mindig zavarban van?

Páciens: Mindig.

Terapeuta: És a mindig az tényleg mindiget jelent?

Páciens: Igen.

Terapeuta: Óh! Hát ez érdekes, igazán érdekes. Ez már mindjárt másképp hangzik. Szóval azt akarja ezzel mondani, hogy fogalma sincs arról, hogy milyen is az, amikor az ember nincs zavarban?

Páciens: Tulajdonképpen igen.  Zavarba jövök az óra ketyegésétől, a nappalok és éjszakák váltakozásától, zavarba jövök, ha az ibolyám virágba borul, és akkor is, ha nem. Zavarba hoz, ha a tenger hulláma benedvesít egy általam kiszemelt kavicsot, és zavarba hoz egy orrom előtt lassan ringatózva hulló falevél. Zavarba jövök az emberek fura grimaszaitól, faképétől, közönyétől, heves érzéseitől, távolságtartásától és az egymásba gabalyodó ölelkezéseiktől. Zavarba jövök, ha meg kell szólalnom, ha csendben kell maradnom, ha van mit mondanom, és ha nincs mit mondanom. Vagyis én tényleg mindig zavarban vagyok valamitől, és tudja ez a folytonos zavar meglehetősen zavaró, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék ellene. Egyetlenegy megoldás jutott az eszembe ezzel kapcsolatban, de sajnos azt nem sikerült megvalósítanom.

Terapeuta: Mégis mi volt az?

Páciens: Azt gondoltam, ha megállítom az időt, akkor megszűnik a zavarom, mert akkor megáll minden, ami mozgásban van, mert akkor többé nem tűnik el semmi, ami van, és nem keletkezik semmi olyan, ami még nincs. Ha megáll az idő, akkor minden állandóvá válik, akkor nincs többé változás, akkor nem történik semmi olyan, ami engem zavarba hozhatna.

Terapeuta: Ha megállna az idő, akkor konkrétan semmi nem történne többé…

Páciens: Hát igen. Ráeszméltem, hogy akkor nemcsak a világot nem érzékelném többé, hanem magamat sem, és az olyan lenne, mint a….

Terapeuta: Mint a mi? Gyerünk, bökje ki!

Páciens: Mint a halál…

Terapeuta: Pontosan! Örülök, hogy saját magától jött rá, hogy az időmegállítás nem egy túlságosan reális megoldás.

Páciens: De akkor létezik egyáltalán reális megoldás? Olyan, ami megvalósítható? És olyan, amitől nem jövök zavarba?

Terapeuta: Létezik reális megoldás, amely megvalósítható, viszont eleinte egészen biztosan zavarba fog jönni tőle, kár is szépítgetni a dolgot. Azonban, ahogy szépen haladunk a terápiában, úgy fog egyre inkább enyhülni ez – és mindenféle – zavara.

Páciens: És mégis mi volna az a megoldás?

Terapeuta: Hát a hadiállapot!

Páciens: Tessék???

Terapeuta: Vegye fel a harcot az állandó zavarával!

Páciens: Mégis hogyan?

Terapeuta: Hát zavarbaejtéssel! Ejtse zavarba a környezetét, a világot! Ez nagy koncentrációt igénylő feladat, amely majd elvonja a figyelmét a saját zavaráról, másrészt meglátja, rendkívül izgalmas lesz mások zavarát szemlélni!

Páciens: És mégis hogyan ejtsem zavarba a világot? Futkorásszak bikiniben az utcán?

Terapeuta: Nagyon inspiráló gondolat, de semmiképp sem javaslom, legalábbis amíg én vagyok a terapeutája, addig nem, mert azt hiszem, mindketten a zárt osztályon kötnénk ki, és akkor végleg megrekednék szakmailag. Azaz, nem is rossz ötlet páciens szemszögből megfigyelni egy zárt osztály működését, talán mégis tanulhatnék belőle. Na de ezen majd később gondolkodom. A lényeg az, hogy létezik ennél egy sokkal kézenfekvőbb és kevésbé extrém mód is mások zavarbaejtésére.

Páciens: És mégpedig?

Terapeuta: Hát az őszinteség! Merje mindig kimondani azt, amit gondol, illetve amit érez. Az emberek nincsenek hozzászokva ehhez, a legtöbbször megütköznek, ha nem azt a megnyilvánulást, reakciót kapják, amit várnak.

Páciens: De akkor bunkónak fognak tartani! Én nem akarok senkit sem megbántani.

Terapeuta: Az őszinteség nem egyenlő a bunkósággal. Hiszen pozitív dolgokat is magában rejt, jelenthet például dicséretet, a tisztelet kifejezését is. Gondoljon bele, az utcán egy idegen igencsak meglepődne és zavarba esne, ha ön megdicsérné a csinos kabátját, amennyiben persze valóban tetszik önnek az a kabát. De valószínűleg a legjobb barátnőjét is váratlanul érné, ha azt kérdezné öntől, hogy jól áll-e rajta a ruha, maga meg közölné, hogy egyáltalán nem, mert olyan benne, mint egy töltött pulyka.

Páciens: Sosem mondanék ilyet a legjobb barátnőmnek!

Terapeuta: Na jó, meg lehet ezt másképp is fogalmazni, a lényeg, hogy azt mondja, amit gondol, mert ezzel valójában a másiknak segít. Elvégre nem akarhatja, hogy a barátnője hülyén nézzen ki, ugye? Na ugye. Az őszinteséget lehet emberi hangnemben és tapintattal is tálalni, sőt leginkább úgy érdemes. Ahhoz, hogy ez igazán jól működjön, illetve hogy felismerje azokat a rendkívüli és ritka helyzeteket, amelyekben mégis inkább jobb elhallgatni valamit, óriási önismeret szükséges. De maga kedves pont azért van itt, hogy ezen dolgozzunk. Meg fogja látni, hogy mennyire izgalmas dolog ez az őszinteség meg a zavarbaejtés, mint ahogy azt is, hogy enyhülni fog a zavara.

Páciens: Ha maga mondja… Amúgy eléggé jól áll magának ez az ing!

Terapeuta: Óh, máris gyakorol, ezt nevezem!

Pácines: Meg amúgy maga totálisan képtelen bármiféle szakmai fejlődésre! Észrevettem, hogy imádja ezt a kifejezést, pedig csak egy üres lufi, ön ugyanis szakmailag már rég megrekedt. Tudja, miből gondolom ezt? Abból, hogy egyből a pácienstől várja az izgalmat, az adrenalint, a valami újat, maga meg a kisujját sem mozdítja közben. Pedig egy jó terapeuta a legunalmasabb, legfelszínesebb páciens lelkéből is képes valami mélyet, valami  titkot kicsikarni. Magány, elmúlás, szeretethiány? Valóban általános problémák, de mögöttük egyedi történetek húzódnak meg. Maga azonban csak ölbe tett kézzel vár, hogy a páciens magától rukkoljon elő valamivel. Tudja, nem a páciensei unalmasak, hanem maga az!

Terapeuta: ….

Pácines: Most zavarba hoztam?

Terapeuta: Azt hiszem, lejárt az időnk.

kép: pixabay.com