A valóság lelkesen libben be a szobába, mintha az egész világot átölelve valamiféle könnyed táncot járna. Ezúttal rámosolyog fogadójára, és finoman belecsusszan megszokott foteljébe. Két keze a karfán pihen, az ujjak ezúttal nem kapaszkodnak görcsösen és izzadtan egymásba. Aztán hátradönti a fejét és terapeutája felett elnézve a következőt mondja:

– Tudja, doktor úr, ma jól vagyok. Ma tényleg jól vagyok. Sőt, egyenesen boldog vagyok!
– Valóban? – kérdezi a valóság terapeutája, aki jobb mutatóujjával az orrát, jobb hüvelykujjával az állkapcsát birizgálva gyanakvóan méregeti legrégebbi, legbonyolultabb és egyben legmegbízhatóbb páciensét. – Meséljen hát, mi az oka kirobbanó formájának!
– Tudja, végre úgy érzem, igazán számítok, hogy az emberek végre törődnek velem.
– Nahát! Ez felettébb meglepő! Na és persze remek. De mégis miben nyilvánul meg ez a törődés?
– Tudja, az emberek végre olyanok, mint amilyennek mindig is szerettem volna, hogy legyenek. Nem elfordulnak tőlem, nem menekülnek előlem, hanem szembenéznek velem. Látják a hibáimat, de nem fordítanak hátat nekik. Sőt, beszélnek róluk. Végre egy igazi közös cél vezérli őket: az, hogy korrigálják ezeket a hibákat. Azon vannak, azon dolgoznak, hogy a valóság – vagyis én – élhetőbb, emberibb legyen. És az, hogy így állnak hozzám, jót tesz az önbizalmamnak. Tudja, doktor úr, végre bele merek nézni a tükörbe, és végre nem ijedek meg attól, amit látok benne. Egész jó! Kiáltok fel hanyag vállrándítással. Hát nem csodálatos? Arra gondoltam, hogy talán lassan eljön az idő, amikor többé nem lesz szükségem önre. Bár tudom, ez kissé kegyetlenül hangzik, hiszen én meg pont azért vagyok itt, mert úgy éreztem, hogy senkinek sem kellek. De az mégis más, ha egy terapeutára nincs többé szükség. Az jót jelent, nem igaz?
– De. De, nagyon is igaz. – mormogja a valóság terapeutája egyre nagyobb aggodalommal, mert ha a valóság ennyire rohadtul jól van, akkor valószínűleg az emberek is egészen elviselhető lelkiállapotban vannak. És igazán hízelgő, hogy hozzájárul a világ, a valóság, az emberek jólétéhez, viszont valamiből akkor is meg kell élni, ha a pacientúrája megcsappan. De mégis mi a francból? Talán fogadhatná azokat a legyeket, amelyek túlélik a give the fly a chance légycsapó csapását (jesszus, ez tényleg egy jobb világ előszele!), hogy feldolgozhassák a traumáikat. Ilyesmiket morfondírozik a terapeuta, aztán arra lesz figyelmes, hogy legrégebbi, legbonyolultabb és egyben legmegbízhatóbb páciense már abbahagyta egzaltált monológját, és sűrű csend üli meg a rendelőszobát.
– Valami baj van? Jól van? – kérdezi a valóság szemébe nézve, aki hirtelen a mellkasához kap.
– Úgy szúr ott valami bent, doktor úr. Alig kapok levegőt. Nem lehetne…
– De, máris nyitok egy ablakot. Szóval pánikszerű tünetei vannak? – kérdezi, miután visszaül a helyére.
– Igen, azt hiszem.
– Oh, azok az átkozott pánikrohamok, amelyeket mindketten oly jól ismerünk, ugye? Nézze, örülök, hogy jól van, de talán egy kicsit túlpörgette ezt a dolgot. Szeretném, ha őszinte lenne velem. Valóban jól van? Valóban boldog?
Sűrű csend telepszik a szobára. Az előzőnél jóval sűrűbb, olyan, amelyben terapeuta és páciense is mozdulatlanná dermed.
– Nem, nem vagyok jól. – szólal meg néhány perc múlva halkan és remegve a valóság. – Sőt, azt hiszem, soha nem voltam még ennyire fásult, kimerült és frusztrált. Nem értem, hogy miért van ez, mert az, amit az emberekről mondtam, igaz. Sosem akarták még ennyire, hogy jobb legyen a világ. Szóval nagyon nem azt érzem, amit éreznem kellene.
– Oh jaj! Ilyet csak a kezdő páciensek mondanak, hisz jól tudja! Maga pedig már nem kispályás, nagyon nem. Figyeljen, biztosan igaz, amit az emberekről mond. Szuper, hogy foglalkoznak a valósággal. Szuper, hogy látják a hibáit. Szuper, hogy jobbá akarják tenni a világot. De talán olyan hibákat akarnak korrigálni vagy kitörölni, amiket valójában nem lehet korrigálni vagy kitörölni. Nekem úgy tűnik, hogy az emberek azt játsszák, hogy profi plasztikai sebészek, akik nagy elánnal állnak neki a valóság plasztikázásának. Azt gondolják, hogy ha elfedik a sebeket, a szépséghibákat, azok megszűnnek létezni. Azt gondolják, hogy ha a külcsín látványos, esztétikus, komfortos a szemnek, akkor minden rendben van. Pedig semmi sincs rendben, nagyon nincs. Az emberek továbbra is illúzióban élnek, amely még inkább elszakadt a valóságtól, mint valaha. Maga ezt az káprázatot látja a tükörben: azt, amilyennek a valóságot álmodják az emberek. Maga súlyos identitászavarban szenved: illúziónak képzeli magát. És mégis hova jut a világ, ha még a valóság sem képes szembenézni önmagával? Sajnálom, de úgy tűnik, még egy jó darabig nem szabadul meg tőlem. Hiszen rám van szüksége, nem plasztikai sebészekre ahhoz, hogy végre elfogadja és felvállalja valódi önmagát. Az pedig, hogy mit kezdenek majd az emberek a – valódi – valósággal, legyen az ő bajuk.

A valóság nehézkesen tápászkodik fel a fotelből, mintha lelkének súlya egészen a Föld középpontjáig húzná lefelé, aztán görcsös és izzadt ujjakkal nyúl a rendelőszoba ajtajának kilincséhez. Miután legrégebbi, legbonyolultabb és egyben legmegbízhatóbb páciense elhagyta a helységet, a terapeuta elégedetten dől hátra a székében, mert minden jel arra mutat, hogy pacientúrája nem csappanni, hanem dagadni fog.

kép: unsplash.com/ Михаил Секацкий