Aki egy kicsit is belekóstol Jón Kalman Stefánsson (1963, Reykjavík) izlandi író bármely szövegébe, nagy eséllyel beleszeret különleges írói stílusába. Én határozottan így jártam, amikor az Ásta című regényét olvastam, így aztán legutóbbi itthoni kiadású művére is lecsaptam, amely eredetileg 2005-ben jelent meg. Már a cím is ­­– Nyári fény, aztán leszáll az éj (2021, Typotex) – varázslatosan hangzik, és valami egészen Stefánssonosat, különlegeset sejtet. Persze, hogy tudni szeretnénk, milyen a nyári fény, illetve milyen az, amikor rátelepszik az éj, és meg is fogjuk tudni. Hiszen az pont olyan, mint az élet abban a nyugat-izlandi, néhány száz lakosú faluban, amelyről a könyv szól. Ez a falu egy olyan ország pereme, amely ország amúgy is Európa pereme, így egyrészt fokozottan távol esik a világ általános zajától, másrészt fokozottan ki van téve a természet – főleg a nyílt óceán és a hideg észak ­– szeszélyeinek. Azt gondolhatnánk, hogy emiatt nem igazán történhet itt semmi, ám talán pont emiatt érezhető ezen a kicsi településen mégis sokkal intenzívebben, esszenciálisabban az élet.

"A tenger mély, változnak a színei, és mintha lélegezne. Jó, hogy itt a tenger, mert néha napok telnek el anélkül, hogy bármi történne, és olyankor kinézhetünk a fjordra, amely bekékül, majd zölddé válik, aztán sötét lesz, mint a világvége. De ha igaz, hogy a mozdulatlanság a sebesség álma, akkor talán építenünk kellene egy szanatóriumot a stresszben szenvedő városlakóknak, és most nemcsak Reykjavíkra gondolunk, hanem Londonra, Koppenhágára, New Yorkra, Berlinre is: Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog. A reklámszöveg ugyan nem felelne meg teljesen a valóságnak, de melyik felel meg?"

A mű valójában nem is regény, hanem egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó történetek füzére, ahol az egyes történetek középpontjában mindig más-más szereplő (a faluból vagy a környékről) áll. Ezeket szintén falubeliek mesélik el, Jón Kalman Stefánsson könnyed, közvetlen, pajkos, játékos írói stílusában, amely stílus – itt is – egyből beszippant. Olyan érzés olvasni a Nyári fény, aztán leszáll az éjt, mintha ezek a mesélők egy jól fűtött kávézóba invitálnának a rideg, jéghideg, kegyetlenül szeles, sötét idő elől, ahol egy meleg és/vagy erős ital mellett beavatnak az Asztronómus, Ágústa, Elísabet, Jónas, Benedikt, Kjartan, Matthías, Kristín, Davið és még sokan mások életébe. Mi pedig olvasóként a jóleső melegben isszuk a szavaikat (is), az izgalmas, a pikáns, a fura, a hétköznapi részleteket, miközben néha a kávézó ablakai felé sandítva szembesülünk a kinti sötétséggel, halljuk a szél csapkodását, ami hatására még ilyen kellemesen ellazult, felforrósodott lelkiállapotban is összerezzenünk. Ez az erős kontraszt érződik végig a könyv olvasása során: az élet magához ölelő melegsége és taszító ridegsége. Kiderül, hogy ezen az Isten háta mögötti – illetve nem is háta mögötti, mert Isten nagyon is jelen van ­– helyen az emberek nagyjából olyanok, mint bárhol máshol a világon. Ugyanúgy szeretnek, vágyakoznak, ámulnak, csodálkoznak, rettegnek, csalódnak, botladoznak, próbálkoznak, hibáznak, vívódnak, irigykednek, pletykálnak, vetekednek, hazudnak, keresnek, meglelnek, elveszítenek, megújulnak, bezárkóznak. Többségük szerethetően esendő, valaki megvilágosodik, más kibillenthetetlenül kiegyensúlyozott, valaki egészen kevéssel is beéri, másnak a sok sem elég, némelyikükkel pedig nagyon különös dolgok történnek. Egyvalami azonban mindannyiukban közös: nagyon kíváncsiak a faluba érkező ­összes levél tartalmára. Ami azt illeti, itt talán minden még intenzívebben van jelen, mint máshol. A hosszú tél után az izlandi nyári fény káprázata, vakító hatása még izgágábbá teszi, megbabonázza a lakókat, a végtelen sötétség viszont sokkal mélyebbre húzhatja őket: itt lüktetőbb, bizsergetőbb, bénítóbb a vágy, de a fizikai és lelki magány is jóval elviselhetetlenebb, különösen a mindentől távol eső tanyákon. Mindezek mellett természetesen itt is akadnak megmagyarázhatatlan rejtélyek, és bármennyire is peremterületről van szó, a modern világ látóköréből nem esik ki. A XX. század végének, XXI. század elejének trendjei, hatásai apró réseken szivárognak be ebbe a zajos nyüzsgéstől távoli, elszigetelt országba is. Bár ezt a művét Stefánsson több mint tizenöt éve írta, nagyon jól megfogalmazza a modern, fejlett világ néhány káros hatását. Kíváncsi vagyok, ha most dolgozna rajta, mi minden kerülne még bele.

"Azt mondják, hogy minden korszak hősei elárulnak valamit az akkori társadalomról, hogy a maguk módján a koruk állapotát írják le. Egy fél évszázaddal ezelőtt talán az űrhajósok voltak a hősök, bennük véltük felfedezni az emberi szellem nagyságát, ők képviselték a tudomány hatalmát, az új világokat, sőt a bátorságot, ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy ez jellemezte azt az időt, egyáltalán nem, a jelképek mindig jókora egyszerűsítések is, mégis: a kor hősei a maguk módján egy állapotot írnak le, a gondolatainkat, az álmainkat és reményeinket, a hős egy ideál, egy utat mutató világítótorony, vigasz a hányattatások között; az embernek a természetéből eredően szüksége van egy hősre. A mi korunk hősei vajon a médiaszereplők, a belsőépítészek és a szakácsok?"

Mindent összevetve tehát nagyon érdemes ebbe a 240 oldalnyi varászlatba alámerülni, amely épp annyira szürreális, mint hétköznapi, és amely egyszerre szívmelengető és szívfacsaró élmény.

képek: felső: unsplash,com/ André Filipe, alsó: saját