A vallásos hit nem az én utam. Életem egy korábbi, indulatosabb időszakában ez a mondat tele volt lázadással, szembefordulással, makacssággal, ma már azért sokkal természetesebben ejtem ki, és nem jelent többet szó szerinti tartalmánál.

Fiatal koromban, amikor eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom azt a hiedelemrendszert, amelybe beleszülettem – illetve legalábbis annak nem tetsző elemeit –, és a magam módján fogok gondolkodni a világról, nem voltam jó véleménnyel a vallásokról. Sőt haragudtam rájuk, mert úgy hittem, a vallásosság nem segít, viszont annál inkább korlátoz. Ma már tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz, de a belső önismereti utat nem érdemes megspórolni akkor sem, ha kényelmesnek tűnik a vallás adta külső szabályrendszer. Vallásos ember sem bízhat és háríthat mindent Istenre (vagy bárki hasonlóra). Ha valaki az önmegfigyelés, önreflexió, saját válaszok megtalálása nélküli megúszós vallásosságot választja, szűklátókörűvé és felszínessé válik akkor is, ha ezt nem érzi.

Arra, hogy hogyan fér meg egymás mellett vallásosság, nyitottság, haladó gondolkodás, jó példa számomra Pál Feri atya, aki amellett, hogy vallási vezető, óriási pszichológiai tudással is rendelkezik. Képben van a világ nehézségeivel, kihívásaival, előadásaiban, interjúiban aktuális, mai dolgokról beszél. Én nagyon bírom például azt, hogy ugyanolyan csillogó szemmel áradozik Istenről, mint a tükörneuronokról.

Kinek a műve ez? Istené? A sorsé? A véletlené?

Ez az út viszont nekem nem menne. Pontosan tudom, hogy engem korlátozna a vallásos lét, beszűkítené a tudatomat, erre pedig igazán nincs szükségem. Szabadabban, önállóan, bátrabban tudok gondolkodni vallási – és más – ideológiák nélkül, nélkülük nyitottabban és érdeklődőbben fordulok a világ felé. Nem erőltetek hát magamra olyasmit, amiben nem érezném jól magam.

Ettől függetlenül fiatalon persze izgatott a spiritualitás: fordultam a keleti filozófiák felé (eléggé felszínesen), foglalkoztam ok-okozati összefüggésekkel, meg olyasmikkel, hogy kinek mi az életfeladata, sőt még a reinkarnációban is próbáltam hinni.

Mára azonban mindezt magam mögött hagytam. Rájöttem ugyanis, hogy ez a keresgélés meg a világ rendezettségében és konkrét szabályaiban való hit csak görcsössé tesz. Nem hiszek hát a „mindennek megvan a maga oka” látásmódban, a túlvilágban, a reinkarnációban, babonákban és más hasonlókban.

Istenben sem hiszek (ez még nem feltétlenül következik abból, hogy nem vagyok vallásos), bár őt nem zárom ki teljesen a tudatomból: az írói énemnek megengedem, hogy karakterét beemelje a szövegekbe, és ezt néha meg is teszi. Írásban eljátszadozok azzal, hogy létezik egy égi világ Istennel meg angyalkákkal, akik jól érzik magukat, de annyira nem érdeklődnek az emberek iránt. (És nagyon szeretek angyalkákat felfedezni festményeken, freskókon, szoborként.)

Firenze, Palazzo Vecchio

Na de akkor mégis miben hiszek? Nem olyan egyszerű kérdés ez egy melankolikusabban, negatívabban gondolkodó, szorongó, cinikus egyén számára. Amint a mellékelt ábra is mutatja, az ilyen alkatú egyén sokkal inkább tud válaszolni arra, hogy miben nem hisz, mint arra, hogy miben hisz.

De szorongó, cinikus lényem azért mégiscsak hisz néhány dologban. Hiszek például az emberi erőben: nem a fizikai, hanem a mentális, érzelmi erőben. Abban, hogy ha az ember felfedezi magában ezt, akkor általa sok mindenre képessé válik (nem mindenre, persze): képes fejlődni, alkotni, sziklákat elmozdítani, világokat lerombolni és új világokat teremteni. Képes csodákra, de ugyanakkor iszonyatos károkat is okozhat, hiszen ebből a belső erőből táplálkozik az agresszió és a gyűlölet is, amelyek őrjítő intenzitással léphetnek működésbe. Hiszek azonban abban is, hogy ha az ember felfedezi magában ezt a belső erőt, akkor rájöhet arra, hogy általa ő maga is képes alakulni. A gondolkodásmódján, a nézőpontján legalábbis változtathat, amely következtében aztán jó, értelmes, építő tevékenységekbe terelheti ezeket a belső energiákat.

Emellett hiszek abban is, hogy bőven akadnak külső tényezők, amelyek olyan eseményeket, történéseket idéznek elő, amiket egyáltalán nem tudunk befolyásolni. Elképesztően komplex világban élünk, egy rakás energia áramlik össze-vissza, amely simán magával sodorhat anélkül, hogy bármit is tehetnénk ellene, vagy egyáltalán észlelnénk a folyamatot. (Azt hiszem, jó példa erre a jelenlegi világjárvány, amely megfékezésére ugyan apró lépéseket tehetünk – ezeket érdemes is megtenni –, de irányítani sajnos nem tudjuk.)

Hiszek még a kíváncsiság, a belső motiváció erejében, az önismeret, az önazonosság, a kritikus gondolkodás fontosságában, és abban, hogy élni mégis érdemes.

 Nézőpont kérdése

Ha érdekel, hogy más bloggerek mit gondolnak a témáról, kattints az alábbi linkre, és máris olvashatod:

képek: felső: unsplash.com/ Layne Lawson, alsó: saját