Elolvastam William Styron (1925 - 2006) amerikai író Látható sötétség című könyvét, amelyben a 60 éves korában rátörő depresszióról vall. Tudatos választás volt ez részemről, mert nagyon érdekel a téma. Egyelőre Elizabeth Würtzel Prozac-országa áll az első helyen nálam a hasonló tartalmú, elolvasott könyvek között, aki egészen részletesen avat be a depresszió mély, kaotikus, sötét lelkiállapotaiba. Styron épp csak érinti ezeket, de talán nem is ez volt a célja rövid, 100 oldalas művének, amely tulajdonképpen egy kedélybetegségekkel foglalkozó konferencián elhangzott előadás írott anyaga. Ennek ellenére megéri elolvasni, őszintesége lekötötte figyelmemet, és elgondolkodtatott. Bár a Látható sötétség a 90-es évek elején jelent meg, Styron jó néhány gondolata ma is aktuális.

Például az, hogy a depresszió még mindig egy elég kevés konkrétummal rendelkező, megfoghatatlan téma. Vagy az, hogy még mindig nehéz vagy ciki beszélni róla. Vagy ha beszélünk is, sok esetben elbagatellizáljuk, elvicceljük a dolgot, miközben fogalmunk sincs arról, hogy mivel jár.

Pedig a depresszió nem holmi úri huncutság, ahogy az Dr. Belső Nóra pszichiáter könyvéből is kiderül. És kiderül a Látható sötétségből is. Az alábbiakban a könyv számomra érdekes gondolatait osztom meg.

1) Styron hangsúlyozza a betegség leírhatatlanságát. Ha lenne méltó kifejezés, amely ezt a fájdalmat leírja, talán nem övezné akkora értetlenség, és talán az öngyilkossághoz, az öngyilkosokhoz is másképp viszonyulnánk.

„… a súlyos depresszió okozta fájdalmat el sem tudja képzelni az, aki maga nem tapasztalta, s a depresszió azért öl, mert kínját lehetetlenség tovább elviselni. Az öngyilkosságok megakadályozását mindig is hátráltatni fogja, ha ilyen általános értetlenség övezi e fájdalom valóságos természetét. Az idő múlása – és sokszor az orvosi beavatkozás, a kórházi ellátás – jóvoltából a legtöbb ember átvészeli a depressziót, aminek ezt az egyet lehet a javára írni; a tragikus légiót azonban, akik kénytelenek elpusztítani önmagukat, ne illesse több rosszallás a gyógyíthatatlan rákbetegségek áldozatainál.”

2) Felhívja a figyelmet arra, hogy a depresszió jóval több embert érint közvetlenül vagy közvetve, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Nem igazán válogatja meg áldozatait, korra, fajra, vallásra, társadalmi osztályra való tekintet nélkül szedi azokat (tehát pont nem érdekli, hogy az illető épp ráér-e depressziósnak lenni, vagy sem…).

3) Lelki-testi megpróbáltatásairól, vívódásairól például a következőket írja:

„… pánik, zavartság, s olyan érzés, mintha gondolataimra mérgező, nevesincs dagály borulna, eltörölve minden élvezetes reakciót a létező világra.”

„.. zavartság, dekoncentráció, emlékezetkiesés. Egy későbbi fázisban elmémet mindenestül eluralta az anarchikus összefüggéstelenség…”

„ Ami szembeszökő, a reakciók lelassulása már-már bénaságig, a lelki energiák visszaesése, úgyszólván nullára. Utóbb a test is megszenvedi mindezt, és kiürültnek, esettnek érzi magát.”

„ Különösen emlékezetes számomra a hangom siralmas elfakulása. Különös változáson ment át, esetenként alig hallható asztmás görccsé csökevényesült – később egy barátom azt mondta, hogy kilencvenévesen szoktak így beszélni.”

„ Immár elértem a betegség azon szakaszába, mikor minden remény elillant, megszűnt minden jövőidejűség; agyam, lázadó hormonjainak kiszolgáltatottan, már nem a gondolkodás szerve volt, inkább eszköz, amely percről percre visszajelezte tulajdon szenvedésének váltakozó fokozatait.”

4) Amíg a depresszió tart, nincs megváltás, nincs hosszabb enyhülés, a fájdalom kérlelhetetlen, az állapotot az teszi tűrhetetlenné, hogy a depresszióban szenvedők tudják: nincs orvosság. „Elsősorban a kilátástalanság, nem a fájdalom roppantja össze a lelket.” A legtöbben pedig a depressziót többnyire állva hordják ki, igyekeznek megfelelni a hétköznapi helyzeteknek, amennyire tudnak, pedig sok esetben „néhány egyszerű szó megformálása is keserves megpróbáltatás”.

  "A depresszió mindmáig nagy titok."

5) Styron elismerte a pszichológusok, a pszichiáterek jelentős szerepét, ám ő sajnos nem a megfelelő szakemberrel találkozott. Tterapeutája nem segített a gyógyulásában, rossz altatót írt fel neki, és engedte, hogy a kelleténél nagyobb dózisban szedje azt. Utóbb pedig kiderült, hogy részben ez is hozzájárulhatott az író egyre erősödő öngyilkossági hajlamához.

6) Styron hajszálhíján öngyilkos lett, szerencsére az utolsó pillanatokban valami átkattant benne, és rájött: komoly segítségre van szüksége, kórházba kell vonulnia.

7) Végül a kórházban talált megnyugvásra, depressziója ott „kapitulált”. A megszokott környezetéből, amelyhez a fájdalom, a szorongások, a kilátástalanság kötődött, egy új helyre került, ahol egyedüli kötelessége a gyógyulás volt. „A magány és az idő voltak az én igazi orvosaim.”

(Megj.: Valami hasonlót hallottam Popper Pétertől is. A Lipóton (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) tapasztalta több páciens esetében, hogy miután bevitték őket, és becsukódott mögöttük az ajtó, megnyugodtak: elszakadtak az elvárásokkal teli külvilágtól.)

8) Styron depressziójának egyik oka az alkoholmegvonás lehetett. Gyakran nyúlt alkoholhoz, amely írói kreativitását is segítette, de aztán egyik napról a másikra teljesen leállt vele, egyszerűen nem kívánta többé. Nem volt ez tudatos a részéről, és - bár a dolog jól hangzik -, nagyon megviselte a megvonás. Az alkohol tartotta fogva démonjait, szorongásait, amelyek kiszabadultak, megszállták a tudatalattiját, sebezhetővé tették őt, érzelmileg lemeztelenítették. Az író szerint ez volt a depressziójának első figyelmeztető szakasza. Annak gyökere azonban valószínűleg egészen gyerekkorára nyúlt vissza. A korai veszteségek (és a hozzájuk kapcsolódó, feldolgozatlan gyász) meghatározóak lehetnek egy későbbi depresszió kialakulásában, Styron pedig 13 évesen elvesztette édesanyját. Emellett apja szintén depresszióban szenvedett. Úgy gondolta, ezek lehetnek betegségének fő okai (ugyan nehéz konkrétumokat megfogalmazni).

9) Styron hitte, hogy a depresszió idővel elmúlik, hogy amilyen titokzatosan jön, olyan titokzatosan megy is, és ez még akkor is így van, ha az illetőn semmilyen kezelés nem segít. Sajnos azonban sokakat az óriási testi-lelki fájdalom, a kilátástalanság érzése az öngyilkosságba hajszol. Ezért fontos akár az unalomig győzködni a szenvedőket, hogy igenis van értelme az életüknek, és túl fognak jutni ezen az állapoton, még akkor is, ha mindez nagyon sután és közhelyesen hangzik.

Az eddig hallottak, olvasottak alapján (könyvek, szakemberek gondolatai) rájöttem, hogy nem is az a fontos, hogy a depressziót depressziónak hívjuk-e, vagy valami másnak. Styron például inkább nevezte volna melankóliának, vagy brainstorm-nak (agyi vihar). Hogy valaki (pl. Feldmár) netán kimondja: nem is létezik olyan, hogy depresszió, mert az csak egy hülye skatulya. Hogy valaki betegségnek tekinti-e, vagy sem. (Amúgy szerintem nem baj, ha azt mondjuk: a depresszió betegség. Ez egy kicsit érezteti, hogy komoly, súlyos dologról van szó, valamint azt, hogy aki ebben az állapotban szenved, az nem tud teljes életet élni.) Szakemberek is nagyon eltérően vélekednek és fogalmaznak ezekkel kapcsolatban, de ez nem baj. Annak kellene elsősorban tudatosulnia mindenkiben (minél többekben), hogy a depresszió olyan valami, ami nagyon is létezik, hogy nagyon veszélyes tud lenni, és nagyon fontos (lenne) szakmai és nem szakmai részről egyaránt az emberi hozzáállás.

(A dőlt betűs, idézőjeles részek szó szerinti idézetek a könyvből)

képek: moly.hu, pixabay.com, unsplash.com